Érzékszervi megfigyelések: a szem

Az emberi szem (oculus humanus) a látás érzékszerve az ember szervezetében, amely a környezeti objektumokról származó – az azokból eredő vagy róluk visszaverődő – fénysugarak érzékelésére szolgál, és optikai rendszerével leképezi azok alakját, térbeli helyzetét és színét. Ez a kép idegi ingerületek formájában továbbítódik a központi idegrendszerbe, ahol feldolgozásra kerül, és szükség szerint tudatosul. Az embernél a látás a külvilágról való tájékozódásban és az ahhoz való alkalmazkodásban alapvető szerepet játszik. Az egyik legfontosabb érzékszerv.

A szem részei:

• látóideg
• szaruhártya
• szemlencse
• üvegtest
• érhártya  
• ínhártya
• ideghártya
• sugártest
• szivárványhártya
• szemizmok tapadása
• kötőhártya
• vakfolt
• sárgafolt

forrás: wikipedia.hu

Változatos fényérzékeny szerveket találhatunk a különféle állati szervezetekben. Míg a legegyszerűbb szemek csak annak eldöntésére képesek, hogy a környezetben fény van-e vagy sötét, addig az összetettebb szemek képesek alakok és színek megkülönböztetésére. A legtöbb gerinces – emlős, madár, hüllő és hal – kétszemű. Ez a két szem gyakran ugyanabba az irányba néz, ezzel egyetlen térbeli képet hoz létre, mint az embernél is; más esetben más irányban, két külön képet hoznak létre, mint a nyúl vagy a kaméleon esetén. Az emberi szem az arc síkjában elhelyezkedő páros szerv. A szemek a szemüregekben (orbita) találhatók. A szemgolyót (bulbus oculi) járulékos szervek veszik körül, ezek gondoskodnak védelméről és biztosítják mozgását.

Az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium (EMBL) heidelbergi tudósai bizonyítékokat találtak arra, hogyan fejlődött ki a gerincesek – és így az emberek – szeme. Az emberek távoli (állati) őseiben kétféle, fényre érzékeny sejtet találtak, a rhabdomérákat (ezek a rovarok összetett szemének fényérzékeny képződményei) és a fényérzékelő sejteket. Míg a legtöbb állatban a rhabdomérákból fejlődtek ki a szem sejtjei és a csillószerű fényérzékelő sejtek eredeti helyükön, az agyban maradtak, a gerincesek és így az emberek szemének fejlődése más utat követett: a csillószerű fényérzékeny sejtek látósejtekké váltak.[6] Az ember látósejtjei, a csap és pálcika valószínűleg a férgek és emberek közös ősének idegrendszeréből származnak a kutatócsoport megállapítása szerint. Az emberi agyban még mindig találhatóak fényre érzékeny – vagy inkább a fényreceptorok agyba jutó jelzéseit felfogó – sejtek, amelyek a napi ritmusunkat (cirkadián ritmus) szabályozzák. A kutatók által vizsgált élőlény az úgynevezett „élő kövület”, a (Platynereis dumerilii) – egy fényérzékeny sejteket tartalmazó szemfolttal rendelkező tengeri féreg – volt, amely gyakorlatilag azonos 600 millió évvel ezelőtt élt ősével.

Az ember látószervének (organum visus) fő része a szemgolyó, de a látószervhez szervesen hozzátartoznak a szemidegek és a folytatásukba eső idegpályák tractus opticus és radiatio optica, valamint a szem járulékos szervei. Az emberi szem – a fényképezőgépek optikai rendszerének analógiája szerint – egyszerű, két részből álló gyűjtőlencse típusú objektívvel rendelkezik. A külső a szaruhártya, a belső a szemlencse. A szivárványhártya (iris), amely a szem színét is meghatározza, a szembe lépő fény mennyiségét csökkenti. A szivárványhártya nyílása a pupilla, melynek átmérője a fényerősségtől függően változik, a fényrekesz szerepét tölti be. A belépő fénysugarak áthaladnak az üvegtesten (corpus vitreum) és a recehártyára (retina) fókuszálódnak. Ezután a központi idegrendszer közreműködésével alakul ki a kép.